Nőkről nőknek férfiasan
Kertész Erzsébet (1909–2005)


Gyermekkorában azt hitte, hogy az emberek száz évig élnek. Sajnálta is egyik kedves nagynénikéjét, amikor annak 75. születésnapját ünnepelték, hogy már csak 25 éve maradt hátra. Négy és fél évet kellett volna még kitartania, hogy ez a hite is valósággá váljon. Akadályokat nem ismerő konok energiával talán ezt is megcsinálja, ha biztos benne, hogy még szükség van rá. De az utóbbi időkben gyöngülő szemével már nem látta az olvasóit. A régiek fölnőttek, inkább emlékükben hordják, amit tőle tanultak. Az újak meg nem az ő könyveire kíváncsiak, ha kíváncsiak könyvre egyáltalán.
Megjelent művekben mérhető írói pályája. Hat és fél évtizedet foglal magában. Mindig volt közönsége, ösztönösen megérezte, kik tartanak igényt az ő regényeire, és ők milyen dolgokról olvasnának legszívesebben. A Móra Kiadó híres kamaszlány-sorozatának, a csíkos könyveknek Szabó Magda Abigélje volt a sztárkötete, ám vitathatatlan, hogy Kertész Erzsébet hangyaszorgalommal készülő művei határozták meg leginkább a sorozat arculatát. Az olvasáskutatások felmérései szerint a csíkosokat a kamaszlányokon kívül leginkább a negyven-ötven éves betanított munkásnők olvasták előszeretettel. Talán szebb reményekkel teli ifjúságukat idézték fel ezek a könyvek, vagy inkább női önérzetüket akarták egy kicsit megsimogatni velük.
Aki egy kicsit elkalandozik Kertész Erzsébet több mint félszáz művének rengetegében, az hamarosan megdöbben. Olyan írónő, aki csak nőkről ír. Pontosabban női karriermodelleket rajzol meg szigorú férfitársadalmak körülményei között. Saját szavai szerint mindig azt akarta „megmutatni, hogy milyen küzdelmébe került minden nőnek az, ha ki akar törni a férfiak alkotta rácsok mögül, és emberként akar dolgozni”.
Egy nő problémái gyakran azzal kezdődnek, hogy nőnek született.
„Apám és nagyapám fiút vártak, helyette egy sovány, sűrű fekete hajú, síró-rívó kislány jött a világra 1909. szeptember 29-én… Apám este jött meg, és nagyanyám már a kapuban fogadta azzal a lesújtó hírrel, hogy a várva várt trónörökös helyett újra lánya lett. Apám önkéntelen mozdulattal visszafordult, néhány lépést tett, aztán megadóan bejött a házba. Anyámat megölelte, talán rám is vetett egy röpke pillantást, de egy szót sem tudott kipréselni magából. Olyan mély volt a csalódása.”
A kislány érzi, hogy puszta létezése is csalódás apjának. A cselédlánytól hallott mese szerint évekig meg van győződve arról, hogy őt egy Sós Péter nevű halász fogta ki a Tiszából, és öt koronáért adta el szüleinek, hogy legyen húga a nővérének. Csak azt nem értette, miért nem szántak többet a tranzakcióra, akkor vehettek volna egy fiút is helyette.
Apja csak jóval később engedi közelebb magához a lányát. Ekkoriban Erzsébet szorgalmasan teszi le egymás után vizsgáit a bölcsészkaron. Mikor kezében a diploma, apja önként távozik az életből. Megoldhatatlan gazdasági problémák fenyegetik a vállalatát. Már korábban akart végezni magával, de tapintatból megvárja a lánya diplomáját, nehogy megzavarja nehéz vizsgáinak letételében.
A halott apa sok súlyos gondot hagyott családjára. Erzsébetre pedig a bizonyítás kényszerét is. Az ő házasságában már nem volt probléma, hogy lánya született először, mégis újra átélte ezzel kapcsolatos élményeit.
„Férjem úszott a boldogságban, azt állította, jobban örül, hogy lánya lett, mintha fia született volna. El is hittem, őszintén örültem Szonja lány voltának, hiszen már előtte is Szonjának neveztem legkedvesebb hősnőmről, Szonja Kovalevszkajáról, a világhíres matematikusnőről, aki a XIX. században nő létére az újonnan megnyílt stockholmi egyetem tanára lett. Helyette is fiút várt a Korvin-Krukovszky tábornok családja, már volt egy gyönyörű, Anyuta nevű lányuk. És a várva várt fiú helyett egy vézna kislány jött a világra. – Szerencsétlen órában születtél, kicsikém! – ezzel riogatta dajkája Szonját. – Apád éppen abban az órában az angol klubban kártyázott, vesztett, és anyád ékszeréért küldött születésed pillanatában. – úgy hordta ezt a terhet egész életén át Szonja, mint ahogy én hordtam hosszú ideig azt a terhet, hogy apám visszafordult a kapuból, amikor megtudta, hogy másodszor is lánya született. Talán Szonjából sem lett volna világhírű matematikus, ha nem az édesapjának akarja tehetségét bizonyítani.”
Talán az sem véletlen, hogy a kisebbik Kertész lány írói pályája apja halála után indul. Egy kölcsönkönyvtárban robotol éhbérért az ifjú hölgy, amikor Márai Sándor téved be egy francia könyvet keresve. A könyvtáros kisasszony rögtön fordításban és eredetiben is átadja a kért kötetet. Ő franciául olvasta, mert nevelőnőjétől megtanulta ezt a nyelvet is. Márai ettől komolyabban veszi a lány írói ambícióit, és egyengetni próbálja pályáját.
Az első szakmai kritikát barátjától, udvarlójától Tónitól, vagyis Szerb Antaltól kapta.
„Szegény, szegény Szerb Antal, egykori jó barátom, akinek vézna testében a legragyogóbb szellem tündökölt. Boldog vagyok, hogy ismerhettem, és emlékezhetek az együtt töltött időkre. Nem hiszem, hogy szerelmes volt belém, csak élvezte fiatalságomat, humoromat, bátorságomat, amellyel nehéz életünket viseltem. Neki sem volt könnyű. Kereskedelmi iskolai tanárként kellett dolgoznia, hogy szüleit és beteg öccsét eltarthassa. Az éjszakákat használta fel írásra, olvasásra. Rólam mint íróról nem sokat tartott. Nem voltam Virginia Woolf, akit ő nagyra becsült…”
Szerb Antal rögtön rájött Kertész Erzsébet írói erényeinek és hiányosságainak lényegére. Ez a lány lebilincselően tud mesélni. Azok járnak legjobban, akik élőszóban hallgathatják. Amikor mondatokba önti meséit, akkor egy kicsit megkopik a fényük. Persze maradt még bőven csillogás az olvasóknak is, de Kertész Erzsébetet azok ismerhették igazán, akik személyesen találkoztak vele.
Húsz éve is elmúlt, hogy becsöngettem a lakásán. Ingerült voltam, mert meghívtak Borsos Miklós tihanyi villájába, ahol a nagy olaszországi magyar szobrásszal, Amerigo Tottal, vagyis Tóth Imrével találkozhattam volna. De nekem egy Kertész Erzsébet-könyv szerkesztői problémáit kellett megbeszélnem a szerzővel. A római Termini pályaudvar frízeinek, a Csurgói Madonnának művészét sohasem ismerhettem meg.
Ő is ingerülten fogadott, előző nap veszett össze a szakácsnéjával. A nagypolitika állt közébük. Libanoni keresztények katonai csoportja betört egy palesztin menekülttáborba, és ott katonák mellett nőket, gyermekeket is megöltek. Mindezt az országot megszállás alatt tartó izraeli hadsereg orra előtt csinálták, amit a világsajtó rossz néven vett tőlük. A szakácsnő is a világsajtóval értett egyet. Kertész Erzsébet viszont az izraelieket védte. Ő is zsidó volt. Családjából többen lettek a fasizmus áldozatai. Ő maga férjével és kisgyermekeivel sok szenvedésen ment át és csak a szerencsés véletlennek köszönhette életét. A szakácsnővel való vitát azért mondta el, mert a legjobb szándéka ellenére sem tudott meghívni ebédre. Ez pedig az ő polgári viselkedéskultúráját tekintve udvariatlanságnak számított egy vendéggel szemben.
Mindez azonban megoldható mellékes probléma volt. A fő gondot Kertész Erzsébet kiadás előtt álló regénye jelentette. Marx Károly három lányáról írt könyvet. Egy mai olvasó nehezen tudja elképzelni, hogy ez mit jelentett akkoriban. Egy ilyen könyv egyfelől felettébb kívánatos volt, hiszen Marx Károly a rendszer elméleti oszlopának számított. Összes művei valamennyi könyvtár polcán megtalálhatóak voltak. Minden problémát marxista módon kellett megközelíteni. Az antimarxizmus vádja egy kéziratot azonnal kiadhatatlanná tett, magát a szerzőt pedig jó időre szintén hallgatásra ítéltethette.
Persze itt nem volt szó tudományos tanokról, Kertész Erzsébet imponáló adatismeret birtokában elmesélte, hogyan vette el feleségül az ifjú zsidó származású tudós a nála valamivel idősebb keresztény Jenny von Westphalen bárókisasszonyt mindkét család nagy riadalmára, hogyan éltek, hogyan nevelték fel három lányukat, és végül is mi lett ezeknek a lányoknak a sorsa.
Mivel minden Marxszal kapcsolatos tény különleges elbírálás alá került, ennek a könyvnek a szövegét is be kellett nyújtani a felsőbb pártszervekhez, akik egy szakértő lektorhoz továbbították. Az illető nem bürokrata, hanem tudós volt, aki egész életében a Marx-szövegek magyarországi kiadásának gondozásával foglalkozott. Ezeket a vagy angolul, vagy németül, vagy franciául írott eredeti szövegekből fordították magyarra, ám közben figyelembe kellett venni a hivatalosnak tekintett orosz fordítást is. A lektor egyébként tett egy-két hasznos javaslatot bizonyos pontatlan adatok kiigazítására. Egy helyütt azonban keményen megkötötte magát.
Marxnak ugyanis született egy törvénytelen fia, méghozzá saját házvezetőnőjüktől. Annak idején azért nem lett belőle botrány, mert az apaságot a másik klasszikus, Engels nagylelkűen magára vállalta. Halálos ágyán azonban az addig ígérete szerint hallgató hű barát elárulta a Marx lányoknak, hogy van egy féltestvérük, akit a kor szabályai szerint valami intézetben neveltettek föl. Az élete eddig nem volt túl szerencsés, ha a lányok úgy gondolják, az Engels által rájuk hagyott javakból segíthetnek valamit rajta.
A lányok becsületére legyen mondva, meg is keresték öccsüket, és a továbbiakban testvéri szeretettel bántak vele. Ez azonban nem hatotta meg szigorú szaklektorunkat. Ezt a tényt még sohasem közölték magyarul. Úgyhogy mi se tegyük.
Talán nem igaz? De igen. Az NDK-ban publikus? Ott igen. A nyugati média jóvoltából nem lehetett elhallgatni, ezért jobbnak láttak az elvtársak, ha kihúzzák a dolog méregfogát. A Szovjetunióban mi a helyzet? Ott szakmunkában szerepelt ez az adat is. Ám az említett mű nem került terjesztésre a könyvesboltokban, csak a szakkönyvtárakban férhető hozzá.
Hasonló stílusban egy darabig eldiskuráltunk, majd a könyv szerkesztőjeként úgy véltem, hogy a kérdésnek nincs eszmei, politikai vetülete. Titok tárgyát sem képezi. Itt az ideje, hogy a magyar olvasó is találkozzék a problémával.
Mit fognak szólni a magyar fiatalok, ha ezt megtudják?
Valószínűleg jó fejnek fogják tartani Marxot. Kellemesen fognak benne csalódni, ki se néztek volna belőle ennyi emberi gyengeséget, férfiúi aktivitást.
Ezen a ponton véget ért korábbi, barátinak is mondható szakmai vitánk. A szaklektor kijelentette, hogy ő ragaszkodik korábbi álláspontjához, én pedig közöltem vele, hogy kénytelen leszek ezt megtárgyalni a szerzővel.
A problémát természetesen a nap végére hagytam. Mikor már mindenben megegyeztünk, óvatosan elővezettem. Hozzátettem, én egyértelműen ellenzem a csonkítást, amely ártana a könyvnek. De előfordulhat, hogy műve emiatt nem jelenik meg. Sőt, más kellemetlenségek is érhetik a szerzőt. Természetesen nem olyasmire gondolok, mint amikor évekig nem kapott útlevelet, először mint volt kapitalista, később mint egy disszidens házastársa, de 1984-ben is tudott kellemetlenkedni a hatalom azoknak, akik valamilyen módon szálkává váltak a szemében. Én csak a saját kellemetlenségeimet vállalhatom, helyette nincs jogom bátornak lenni. Erre a pillanatra azóta is emlékszem. A kifinomultan udvarias polgárasszony arca megkeményedett. Ebben nem alkuszik. Pedig az egész nap azzal telt el, hogy bizonyos javításokat javasoltam kéziratában. Legtöbb ötletemet örömmel fogadta, sőt sajnálkozását fejezte ki, hogy nem találkoztunk regénye megírásának korábbi szakaszában, bizonyára lettek volna számára hasznos tanácsaim. Akkor még nem tudtam, hogy Szerb Antal egykori pozíciójával kínált meg, de azért udvariasan elutasítottam: ha én sejteném, hogyan lehet a Marx lányokról olyan regényt írni, amelyet a rendszerrel szemben nem túl barátságos betanított segédmunkásnők egymással tülekednek fognak megvásárolni, akkor nem osztogatnék tanácsokat.
Mindent újra végiggondolva teljes felhatalmazást kaptam a meg nem alkuvásra.
Felhívtam a pártlektort, és közöltem vele, hogy a szerző nem egyezik bele a változtatásba. A továbbiakban én nem tudok és nem is akarok rá nyomást gyakorolni. Szerintem fölösleges dolgon vitatkozunk, de ha ő másképp látja, írja meg a kiadónak, hogy egy vitathatatlan tényt miért kell elhallgatnunk. Azzal barátságosan elköszöntem, és letettem a kagylót.
Az utókor krónikása, aki majd azt a kort kutatja, meglepetten veszi majd észre, hogy a pártállamban az állampárt döntéseinek viszonylag kevés nyomuk maradt. Személyes beszélgetésekben, legfeljebb telefonon mentek a legfontosabb utasítások, hiszen az akkori jogrendben sem hozhattak tiltó döntéseket, csupán megsúghatták, hogy ha jót akarok magamnak, akkor azt csinálom, amit mondanak nekem.
Így aztán az történt, amiben majdnem biztos voltam: semmiféle tiltó levelet nem kaptunk. A könyv megjelent. Utólag aztán megbeszéltük a szerkesztőségben a szerzővel, hogy neki – mint annyiszor élete során – megint szerencséje volt, ám azt senki nem értette, miért ezen az apróságon akadt fenn éles elméjű, tájékozott cenzorunk. A Marx lányok története ugyanis megdöbbentő erejű rejtély. A lányoknak látszólag felhőtlen gyermekkoruk volt. Édesanyjuk csak velük törődött, szerecsennek becézett apjuk pedig minden elfoglaltsága mellett gyakran és szívesen foglalkozott velük. Mégis mind a három lánynak szomorúan alakult a sorsa. Egyikük sem tudta megtalálni a felhőtlen boldogságot. És ebben szerepe volt annak is, amit otthonról hoztak. A világ proletárjainak forradalmáért küzdő Marx otthon polgár volt arisztokrata feleséggel. Amikor az ifjú Paul Lafargue, orvostanhallgató és forradalmár Marx középső lányának kezd udvarolni, az apa, mintha egy korabeli vígjátékból lépett volna elő, rátámad a nem kívánt kérőre: maga, fiatalember, túl keveset foglalkozik az orvostudományokkal, túl sokat forradalmi tevékenységgel, hogy fogja az én lányomat rangjához méltóan eltartani!? Még azt is elmondhatjuk, hogy az aggódó atya összes szorongása beigazolódik utólag. Paul és Laura örökké anyagi gondokkal küszködve él. Utoljára Engelstől örökölnek egy nagyobb összeget, amikor ezt is felélik, nem vállalják a nyomort, kettős öngyilkosságba menekülnek előle. Ahogy ezt Kertész Erzsébet édesapja is megtette annak idején. Ezért tudta az írónő hőseit megérteni. „Én vagyok Bánk!” – mennydörögte annak idején Katona József. Jókai kedves hősével Timár Mihállyal együtt a Senki szigetére vágyott. Szabó Magda is Vitay Georgina szeretett volna lenni még gimnazista korában a Matulában, vagyis a Dócziban. Azok a hősök élnek legelevenebben, akiket az író saját magából tud feltámasztani. Cserében az író is bennük él majd tovább.

Rigó Béla