A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled,
rubin-téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

(Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?)

Mi volt, Öreg, a legjobb? – Játszani.
S aztán? Hagyd a gyerekkort! – Játszani.
Vágyni a nagy világba? – Játszani.
Készülni szent csatákra? – Játszani.
Mások könnyét törülni – Játszani.
Gyermekednek örülni? – Játszani.
Hinni sajtát magadban? – Játszani.
Bort, pénzt, nőt tékozolni? – Játszani.
Istenekkel dacolni? – Játszani.
Költőkkel égbe szállni? – Játszani.
S ha jött csoda, akármi? – Játszani.
Tudtál te lelkesedni? – Játszani.
Ez a legtöbb? csak ennyi? – Játszani.
Elég. Én mást szeretnék?... – játszani!
S hiszem, többnek fogok még – ...látszani!
Vigyázz, kardom öl! Bolond vagy, Öreg!
– Távozz, ne zavard a köreimet!

(Szabó Lőrinc: Tücsökzene)

Játszani is engedd...



„Gyermek vagyok, gyermek lettem újra...” Petőfi Sándor döbbenten figyeli saját magát. Hazalátogatott Kiskunfélegyházára, ahol gyermekkorának egy részét töltötte, és máris nádparipán szeretett volna lovagolni, fűzfa sípon fújva a hozzá illő muzsikát. Pedig ő már férfi, vállán huszonöt év terhe. Mi ez a gyerekes nosztalgiázás?
A 19. század közepén gyorsan felnőttek a gyerekek. Minél hamarabb a saját lábukra akartak állni, hogy megszabaduljanak a szülői ház felügyelete alól. Petőfi például Petrovics István mészárosmester atyai keze elől szökött ki a nagyvilágba, hogy hajlamai szerint komédiás, majd segédszerkesztő, végül pedig költő legyen. A különbséget a derék szabadszállási gazda nem igazán érezte. Neki egyaránt restellnivaló volt mind a három. Nem is értette, miért állnak szóba az ő világcsavargó fiával tisztes urak, köztük grófok is. Aztán megnyugodott: mégiscsak komoly ember lett ez a Sándor. Lett már derék felesége, és útban már az unoka is. Ha még valami játékos kedv maradt Sándorunkban, az majd jó lesz a gyerekeknek. Addig Arany Lacin gyakorolhatja a verseléssel egybekötött játszadozást.
A 20. század azonban egész másképpen gondolkodik erről a dologról. Amikor Ady Endre Új versek kötetével elkezdődik a modern magyar költészet diadalmenete, Móricz Zsigmond is kiadja gyermekverseit. Köztük ott van a halhatatlan Mehemed kalandja a tehenekkel. Ám a gyerekversek, mesék ebben az időben nemcsak a legkisebbeknek szólnak. A modern világ már nem a kis, esetlen, kezdő felnőttet látja a gyerekben, hanem a természet csodáját, akiből még minden lehet, míg ő már kijátszotta lapjait, annyit ér, amennyit eddig nyerni tudott. Vagyis a rangsor megfordult: a felnőtt csak egy esélyeit fokozatosan elvesztő gyerek. Unalmas és reménytelen. Nem érdemes vele törődni.
A gyermekkultusz más megvilágításba helyezte az egyik legősibb emberi tevékenységet, a játékot. Addig csak mosolyogtunk rajta mint minden „gyermekes” dolgon. A 20. század elején pedig már komoly tudósok foglalkoznak vele. Megállapítják, hogy még az állati világból hoztuk magunkkal. A kis ragadozók játékos formában sajátítják el a zsákmány elejtésének bonyolult mozdulatait. A kis bakok, kosok, bikák játékos összefejelésekkel vetélkednek először a nőstényekért. Ezek a játékok komoly, nélkülözhetetlen dolgok, de az állatvilágban, ahogy valóságos lesz a küzdelem, azonnal megszűnik a játék. A modern ember ez ellen lázad fel. Ekkortájt válnak az egész világon népszerűvé a különféle sportjátékok, amelyek a maguk eszközeivel a harcot szelídítik eljátszhatóvá. A szerencsejátékok a pénz világának kíméletlen küzdelmeit teszik játékossá.
A magyar költészetben is eluralkodott a játékszellem. Erről könyveket írtak már, és kellene még többet írni. Mi csupán két példát vettünk elő találomra. Kosztolányi Dezső első igazi nagy költői sikerét a Szegény kisgyermek panaszai című kötetével aratta. Ennek egyik leghíresebb versét idéztük. Alapgondolata, hogy az egész életet felfoghatjuk játéknak, és akkor ugyanazt átélve sokkal gazdagabban telnek el éveink. És ha a halál is játék – üzeni a költő –, akkor nem is kell félni tőle.
Kosztolányitól azért idéztünk, mert ő mestere, sőt barátja is volt József Attilának. Szabó Lőrincre pedig azért esett a választásunk, mert ő volt a világháború után indult költők nemzedékének legidősebb, sokáig legnevesebb tagja. A Tücsökzenéből kiemelt versszak ravaszul rejtegeti mondanivalóját. Hőse, az Öreg – végső számadásra kényszerítve – életelveiről vall. Azt mondja – minden egyébbel összehasonlítva –, számára játszani volt a legjobb ezen a világon. A kérdező ezt nem tudja elhinni. Sorra veszi az élet fontos értékeit. Ezek között egyaránt megtalálhatóak bűneink és erényeink. De az Öreg számára minden élvezetnél, hőstettnél fontosabb a játék. Ez a komolytalanság felháborítja a kérdezőt. Kivont karddal, halállal fenyegeti meg az Öreget, aki egy örök szállóigévé vált mondattal zárja le a vitát: „Távozz, ne zavard a köreimet!” Ebben a pillanatban értjük meg, hogy hol, mikor, kik között zajlott le a párbeszéd. Szirakúza ostromának idején Arkhimédész épp egy bonyolult geometriai feladat köreit rajzolgatta a padlóra, mikor házába betört egy római katona. A tudós rákiáltott, mire a katona leszúrta. Szabó Lőrinc versében nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a számára legmagasabb rendű emberi teljesítmény, az alkotás maga is tulajdonképpen játék.
József Attila tehát egy játékimádó korszakban kezdett el a költészet húrjain játszani. Kosztolányival talán épp a játékhoz való erős kötődések miatt szerették és tisztelték egymást. De ha csak ennyit mondunk erről, abból nem sokat lehet megérteni. Játszani nagyon sokféleképpen lehet.
Az egész magyar irodalom legjátékosabb költője Weöres Sándor. Ő a költészetével játszott élete végéig. Egyik legnevezetesebb játéka az volt, amikor belebújt Psyche, egy kitalált 19. századi költőnő lelkivilágába, az ő életét élte, az ő verseit írta. (Weöresnek számtalan követője is akadt. Az egyik legjobb a Kincskeresőben is sokszor közölt Kovács András Ferenc.) József Attila azonban a költészettel ritkán játszott. Számára ez volt a legkomolyabb dolog a világon. Ha hasonlatot keresünk rá, ő nem festő volt, aki megfestette álmainak világát, hanem fotográfus, aki döbbenetesen hiteles felvételeket készített saját álmainak titokzatos, homályos részeiről. József Attila nem játszó költő, hanem játszó ember volt, és ezt örökítette meg hitelesen költészetében is.
Hétért – magamat kérdem –
Adsz-e hatot?
Játszom. Azé az érdem,
Ki játszhatott.
Ez a példa csak egy töredék. Ám az ő töredékei olyan nemes anyagból készülnek, hogy önálló versekként is megállják helyüket. És ezekben a töredékversekben nagyon sok utalást találunk a játékra:
Világokat igazgatok:
Üveggolyókkal játszom.
Nem szeretnek a gazdagok:
Árva gyermeknek látszom.
Lehetne még mesélni egy-egy játékot idéző verssorának titkos üzeneteiről. De inkább arra keressünk példát, hogyan fogadja el az életben a játékot – mint a valóság tényeinek is parancsoló törvényt – József Attila.
Kosztolányi írja meg legérdekesebben azt az többek által elmesélt esetet, amikor József Attila a szokásosnál is sápadtabban és elesettebben állít be a Japán kávéházba. Ott senkinek nem hajlandó elmondani, mi baja van, míg végül Németh Andor odaül mellé, és a barkochba játék szabályai szerint kiszedi belőle, hogy mi történt. Attila élettársa, Szántó Judit pillanatnyi kétségbeesésében öngyilkosságot kísérelt meg. Jelenleg egy kórházban mossák ki a gyomrát, őt elzavarták onnan, egy óra múlva mehet vissza, megtudni, sikerült-e megmenteni az asszonyt. A játékos ember életelvét valló Kosztolányi maga is értetlenül áll szemben a történtekkel. „Hogy miért ment bele Jancsi (J. A. neve a novellában) ebbe a kétes ízlésű játékba, tudja Isten. Talán fáradtságból, talán idegességből. Ártani senkinek se ártott vele…”
Játszani nagyon sok költőnk szeretett, de mindegyiknek mást jelentett a játék. József Attila szemében az egyik legfontosabb emberi jog, hogy játszhassunk. Pontosabban: mindenkinek joga van az örömteli gyermekkorra. Sőt, a gyermeknek kijáró örömöket a felnőttől sem veheti el a mindent uralma alá gyűrni akaró hatalom. József Attila már gyermekkorában megtapasztalhatta, mit jelent az, amikor a szegénység veszi el a gyermektől a játékait. Felnőttként pedig átélte az emberiség legsötétebb diktatúráinak fenyegetését. Ezek mindenfajta szabadságot ellenségnek tekintettek. A játék szabadságát is.
Évekkel ezelőtt a Kincskeresőben is közöltük a költő Iszonyat című versét. Ez egy hátborzongató gyermekkrimi, vagyis annak előjátéka. Egy hétéves kislány csecsemő öccsére vigyáz. Anyjuk dolgozik, a bölcsőde ismeretlen fogalom. Ezért a kislány nem mehet ki játszani a többi, hasonló korú gyermek közé. Rabságáért a kisfiút bünteti, az ő életével játszik. Szájába teszi a cumisüveget, de amint a csecsemő szopni kezdi, visszahúzza. Este az anya nem érti, miért fakad sírva a kicsi a cumisüveg láttára. A kislány érzi, hogy bűnös. Magában fogadkozik, hogy abbahagyja ezt a halálos játékot. De annyira kínozza a játék utáni vágy, hogy minden folytatódik tovább a sejthető tragédiáig. A játék és a szabadság elválaszthatatlanságának gondolatát fogalmazza meg egyik leggyakrabban idézett versében.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet.
Jó szóval oktasd, játszani is engedd.
Szép, komoly fiadat!
A szabadság rendje jó szóval oktat, a rend szabadsága játszani engedi gyermekeit. Hogy ők még igazi gyermekek, vagy gyermeki vágyakkal teli felnőttek, ez nem olyan lényeges különbség.
Én tudom, mint a kisgyerek,
csak az boldog, ki játszhat.
Amikor a 90. születésnapját ünnepeltük, valakinek eszébe jutott, hogy akár még élhetne is. Költők írták meg egymás után József Attila öregkori verseit. Ezt a gesztust felelevenítettük. Persze most már senki sem gondolt egy élő József Attilára. Bár az sem volna lehetetlen, hisz Etus nővére túlélte a századik születésnapját. Most inkább arra lennénk kíváncsiak, hogy a halhatatlanságból visszatekintő költő milyennek láthat bennünket. Sok minden hihetetlennek tűnhet számára. Ha beülne a Japán kávéházba, amely most könyvesbolt, fölfedezhetné saját műveit, a róla írt könyveket, és elcsodálkozna. Amikor pedig valaki elmondaná neki, hogy legtöbben őt tartjuk a 20. század legnagyobb költőjének, irigyelt mesterei, sikeres versenytársai pedig lemaradtak mögötte, akkor bizonyára azt hinné, hogy megint meg akarják tréfálni, mint az a kávéházakban annak idején szokásban volt.
Születésnapjaira rendszeresen írt magának egy-egy verset. Ezek közül a legutolsó lett a leghíresebb. Képzeljük el, most hogyan írná meg újra, ha üzenni akarna megint valamit.

Rigó Béla