ifj. Fekete István

Fekete István az Édesapám volt...

Részlet


Kisgyermekkoromban Ajkán laktunk, ahol édesapám egy nagybirtok gazdasági főintézőjeként dolgozott. Ekkor már sikeres író volt, aki írásaival gazdatiszti jövedelmének többszörösét kereste – de a földtől és embereitől csak nagyon nehezen tudott megválni.
Amikor valamelyik távolibb majorban akadt dolga – különösen a vakációim alatt –, gyakran elvitt magával. Útközben gyermekkoráról mesélt, vagy a vidék növényzetéről, madár- és állatvilágáról magyarázott.
Egyik alkalommal – olyan tisztán él bennem még ma is, mintha filmet néznék –, mikor bekanyarodtunk az egyik majorba, szív-dermesztő kép tárult elém. Az egyik lakóház ajtajában meztelen felsőtestű béreslegény állt, hosszú nyelű baltával kezében. A hatalmas termetű legény bal karján véres kötés fehérlett. Két feltűzött szuronyú csendőr közelített feléje, akiknek kerékpárja a ház falához volt döntve.
– Kövi! Lakatos! Várjanak! – kiáltotta édesapám, amikor közvetlenül a csendőrök mögött megálltunk. (Akiket én is jól ismertem, mert az ajkai csendőrőrsön szolgáltak, amely alig egy kődobásnyira volt a házunktól.)
A Kövi nevű, bizonyára rangidős csendőr a hintóhoz lépett, és szalutált, majd édesapám kérdésére elmondta, hogy előző nap a városlődi búcsú esti táncmulatságán nagy verekedés támadt, és a véres karú béres két odavalósi gazdalegényt leszúrt, akiknek szerencsére nem halálos a sebesülésük. Ők azért jöttek, hogy elvigyék a legényt az ajkai fogdába, aki azonban ellenáll nekik, és ha más mód nincs, valószínűleg a fegyverüket kell használniuk...
– Várjanak, majd beszélek vele... – mondta édesapám, és lelépett a hintóról.
A két csendőr szinte ijedt arccal édesapám elé lépett.
– Nagyon kérem, ne tessék ilyet csinálni, főintéző úr... – mondta Kövi. – Teljesen eszén kívül van ez az ember! Azt ordította már többször is, hogy mindenkit agyoncsap, aki a közelébe megy! Az anyja is csak onnét a ház sarkából sír és könyörög neki, de nem mer a közelébe menni. Nem vállalhatom a felelősséget, főintéző úr.
– Nem is kell, Kövi, mert a felelősség az enyém... – mondta édesapám, és ellépett a csendőröktől.
Dénes Ferenc – nekem Ferkó bácsi –, édesapám hűséges pará­dés kocsisa leugrott a bakról. Az ülés alól kirántott egy baltát, és futott gazdája után, aki azonban megállította.
– Köszönöm, Ferkó, de ez az én dolgom. Ülj vissza a bakra, és vigyázz a fiamra – mondta édesapám, és újra megindult a legény felé.
Én sikoltani szerettem volna, hogy ne menjen, de a dermesztő rémülettől nem jött ki hang a torkomon.
– Inkább megdöglök, de többé nem leszek mindenkinek a kódis kapcarongya! Én is ember vagyok! – ordította a legény.
– Éppen olyan ember vagy, édes fiam, mint bárki más. Talán különb is, mint a legtöbbje – mondta édesapám. A béres magasra emelte a baltáját.
– Ne gyöjjön ide, főintéző úr, mert istenemre mondom, agyonvágom magát! – üvöltötte.
– Ne beszélj bolondságokat, édes fiam – mondta édesapám mentében. – Gyerekkorod óta ismerlek, és tudom, hogy nem olyan ember vagy, aki ok nélkül gyilkol. Tedd le azt a baltát, és mondd el nekem, hogy mi is történt Városlődön!
A legény nézte, nézte édesapámat, aztán leeresztette baltáját. Arca rángatózni kezdett, és lehajtotta a fejét. Én pedig a hintóban Ferkó bácsi derekát átölelve zokogni kezdtem.
Édesapám magas, széles vállú ember volt, de szinte eltörpült a hatalmas termetű legény mellett. Néhány percig halk hangon beszélgettek, miközben édesapám vigyázva letekergette a legény karjáról a véres kötést, és megnézte a sebet. A legény aztán bement a házba, édesapám pedig visszajött a hintóhoz.
– Kövi, maguk visszamehetnek az őrsre – mondta a rangidős csendőrnek. – Majd én beviszem az emberemet magukhoz Ajkán, ha itt végeztem. Előzőleg azonban megállok vele Farkas doktor úrnál, mert össze kell varrni a sebet.
A csendőr tanácstalanul nézte édesapámat.
– Nem tudom, kérem...
– De én tudom, Kövi! És biztosítom magát, hogy az emberem ártatlan, mert csak önvédelemből használta a kését, amikor fél tucat városlődi legény rátámadt és megszúrták őt... Helybeli kislánnyal szeretik egymást, aztán az ottani gazdalegényeknek nem tetszett, hogy – amint ők mondták – holmi rongyos, senkiházi béres szemet mer vetni egy városlődi gazda lányára! Tudja, hogy van az ilyesmi, Kövi?
A csendőr arca megkeményedett.
– Tudom, kérem... Valamikor én is béreslegény voltam.
– Amint mondtam, az emberem csak önvédelemből vette elő a kését, amikor őt megszúrták. Erre több tanúja is van! Ezt mondja meg a főtörzsőrmester úrnak! A védelmet egyébként Varga doktor, az uradalom jogtanácsosa fogja ellátni... – tette hozza végezetül édesapám.
A csendőrök tisztelegtek, és elkarikáztak Ajka felé.
Csaknem hat évtizede történt mindez, de az eseményeket olyan tisztán látom és hallom ma is, mintha filmet néznék. Talán azért, mert nincs olyan év, hogy álmaimban néhányszor végig ne élném ezeket a borzalmas pillanatokat. Édesapámat mindig rajongva szerettem és bálványoztam. Ettől a naptól kezdve azonban a bátorságáért és melegen érző emberségéért rendkívül tiszteltem is őt.
Az évek aztán elszaladtak mellettünk, és 1970 nyarán kaptam egy táviratot otthonról: Édesapád ma hajnalban meghalt... Ha szívemet kitépik, sem fájhatott volna jobban, mint az a négy szó.
Tavasszal már nagy bajok voltak a szívével, s akkor írtam neki egy levelet, amelyben megkíséreltem elmondani, mit jelent ő nekem, és hogy mit érzek iránta. Postafordultával Chicagóban kap­tam tőle egy lapot, amelyet, mint nagyon féltett kincset, az íróasztalomban őrzök. Szenteste gyertyagyújtás előtt mindig előveszem, és párás szemmel olvasom a gyöngybetűs, jól ismert sorokat.

,,Drága, kis Fiam! Szavak nincsenek, melyekkel méltóképpen megköszönhetném Neked nagyon jóleső és feledhetetlenül melegszívű leveled, amilyent életében csak egyet ír az ember. És egyet is kap! Itt őrzöm az asztalomon, hogy elővegyem néha, és újra tele legyen vele a szívem! Jelenleg gyógyulgatok, pihenek, és számolom, hogy még hány napot kell várnom, amíg augusztusban láthatlak és magamhoz ölelhetlek. Addig is vigyázz nagyon magadra, drága, kis Fiam! Millió csókkal, nagyon szerető és hálás: Édesapád ”

Az augusztusi látogatásomat sajnos nem tudta megvárni, de a szívemben itt él, és itt lesz velem, ameddig élek. És ha valaki megérdemli a szép szót, hogy édesapa – akkor az az én ÉDESAPÁM...